A szikla kopása: Gibraltári gondok – garmadával

Gibraltár körül pezseg a víz, magasra csapnak a hullámok. Az Atlanti-óceánt a Földközi-tengerrel összekötő szűk szoros sokadszor kerül a politika fókuszába. Hogy lángra lobban-e, ma még nem tudni. Az apró El Peñónt, a Szikla(szirtet) az Európai Unióból távozni készülő britek külügyminisztere, Boris Johnson sziklaszilárdan meg is akarja védelmezni. A Brexit, a közös Európából való kilépés itt aligha sikerül majd „angolosra". Szemben a múlttal, Gibraltárról bőven hallunk majd a közeljövőben. Érdemes hát bepillantanunk a történelmi kulisszák mögé.

Európa kiskapuja vagy a Földközi-tenger nyugati kijárata ma már vesztett stratégiai jelentőségéből, ám a Szikla jelképértéke fikarcnyit sem kopott.

A hagyomány úgy tartotta, hogy a britek addig maradnak itt, amíg a majmok. Emezeket azelőtt - biztos, ami biztos - rezervátumban tartották. 1942-ben mindössze hétre csökkent a makákók száma. Ekkor - hogy a legendának érvényt szerezzen - Churchill állítólag Észak-Afrikából szereztetett be utánpótlást, nehogy kihalásuk a britek kivonulásával járjon. Aztán amikor kihalás kezdte fenyegetni a majomhordát, inkább szabadon engedték őket. Az itteni erdei makákó - hivatalosan barbár macaque - a legutolsó európai majomfaj. Teljes létszámukat 300-ra becsülik. Veszélyeztetett, bár a bambább turisták szerint inkább veszélyes jószágok. Meglehetősen „elszabadultak". Ám jelképes értéküket jelzi, hogy két pénzérmén is megörökítették őket. Még az is meglehet, tovább lakoznak itt a sziklás vidéken, mint alant az angol hódítók leszármazottai. Az óvilágban görögül Kalpénak nevezett Szikla egykoron a marokkói Monte Abilával együtt alkotta Herkules Oszlopait. Jelzem, a spanyolok ma is calpensének hívják a gibraltáriakat. A 711-ben Tárik ibn-Zijád vezette arab hódítók adták a szirtnek a Tárik Hegye - Dzsebál Tárik - nevet, ebből ered a térség mai közkeletű neve: Gibraltár. 1462-ben hispán uralom alá került, ám a spanyol örökösödési háború idején, 1704-ben sikerült a briteknek rátenyerelniük. 1830-ban brit koronagyarmat lett, majd széles körű autonómiát élvező domínium. Kivált a Szuezi-csatorna megnyitása (1869) után, a brit korona őrei még féltőbben óvták ezt a távoli gyöngyszemet. Nem csoda, hiszen kelet-afrikai vagy dél-ázsiai gyarmataikról a Földközi-tengeren vezetett a gyorsabb, olcsóbb főútvonal. Flottájuk támaszpontjaként az első világháborúban is fontos szerepet játszott. Ám múlnak az idők, a Mediterráneum kiskapuja fokozatosan vesztett stratégiai súlyából. A fasiszta indíttatású Franco-rezsim hamar megfenyegette a területet, a diktátor ezt az „ősi spanyol földet" vissza kívánta szerezni. Az angolok tartottak attól, hogy a spanyol polgárháború átterjedhet Gibraltárra is. Igaz, még a II. világégés idején is fontos brit támaszpont volt a Németország elleni harcban. Hitler arról szőtt álmokat, hogy ha Spanyolországot is sikerült a tengelyhatalmakhoz állítani, akkor haderőik közösen elűzik a briteket, majd a spanyol hadsereget a francia és angol gyarmatok ellen vetnék be Afrikában. Franco viszont nem bízott Hitlerben, és a németek későbbi vereségei után még inkább indokoltnak látta a spanyol semlegességet, nehogy eközben az amerikai és angol haderők célpontjává váljanak. Így a diktátor kénytelen volt eltűrni, hogy Gibraltár továbbra is a britek kezén maradt. A hispánok szívfájdalmát csak fokozhatja, hogy a Sziklával szemben, Marokkóba ékelődve szintén egy idegen ellenőrzés alatt álló, vagyis Madridnak parírozó terület van, a Spanyolország autonóm tartományát képező Ceuta, illetve Melilla. Nagy kérdés persze, ha valóra válnának a madridi álmok, és Gibraltárt ismét a magukénak tudhatnák, nem adnának-e jogalapot arra, hogy - hasonló megfontolásból - a marokkóiak meg jogot formáljanak Ceuta és Melilla beszögellésére?  

Adjunk elsőbbséget - a repülőgépeknek!  

Nem mintha a madridi kormány ne próbált volna meg borsot törni az angolok orra alá. Éppen ötven esztendeje, 1967 tavaszán a spanyolok repülési tilalmat vezettek be a külföldi gépek számára az algecirasi övezetben. Ez a nemzetközi egyezményeknek megfelelően a szoros mindkét oldalán lévő spanyol felségterületek (és persze közéjük ékelődve a Szikla) majd 30 kilométeres körzetére vonatkozott. Két évvel ezután még tovább léptek. 1969-ig spanyol pesetával is fizettek itt, hogy később teljesen kiszorítsa azt az angol font. De ekkor, a Franco-éra végnapjaiban a spanyolok ki akarták erőszakolni Gibraltár státuszának megváltoztatását. Jó időre sikerült is lezárniuk a határt. Franco halálával Hispánia sorsa nagyot fordult. 1982-ben aztán részlegesen, majd 85-ben teljesen fölnyitották a sorompókat, hiszen maguk is csatlakoztak az egyesült Európához. A Szikla persze már előzőleg, 1973-tól Nagy-Britannia révén az Európai Unió részévé vált. De amit akkoriban nyert a réven, maholnap elvesztheti a vámon. A britek kiválásával alighanem újjászületik ez a határ. Most még csak egy furcsa meteorológiai mezsgyét lehet néha megfigyelni. Az Algecirasi-öbölben megbúvó voltaképpeni város, a North Town légköri különlegessége, hogy az uralkodó keleti szélirány miatt a város gyakran ködbe burkolózik, miközben „odaát", a szemközti Algeciras verőfényben úszik. Gibraltár voltaképpen egy 425 méter magas, 1250 méter széles mészkőszirt. Északon és keleten meredek sziklák határolják. A szárazfölddel (Hispániával) csak egy keskeny földnyelv köti össze, amely helyenként még az egy kilométeres szélességet sem éri el. A terület közútjainak teljes hossza amúgy alig 46 kilométer. A nyugati oldal laposabb, itt helyezkedik el az angolok hadi és kereskedelmi kikötője. Apróságával magyarázható, hogy még a helyi reptér kifutópályája is messze belenyúlik az öbölbe. A karcsú méretekre jellemző, hogy a közúti forgalom keresztezi a repülőteret. Így - a szűkség törvényt bont -, a gépkocsik kötelesek elsőbbséget adni a gépmadaraknak! A reptér a közeli kikötővel együtt a laktanyák övezte térrel szomszédos. Innen indul kétfelé a legfőbb ütőér, amit a spanyolok Calle Realnak (Király utcának) hívnak, a britek szakaszonként Main Streetnek vagy Waterportnak becéznek. Emitt a legtöbb helyen ott büszkélkednek az angol hagyományú telefonfülkék és postaládák. A rosszmájúak egy szigetországi falucskához hasonlítják, ahol még a konnektorok is az ottani szabványt követik, a közlekedési lámpák is ugyanúgy pityegnek. Az itteni tarka forgatagban pompás paloták, előkelő üzletek (persze brit üzletláncok szemei), no meg keleties bazárok sorakoznak. Többnyire „szabadkikötői árfekvésük" külön vonzerővel csábítja a vásárlókat. A pöttöm paradicsom saját pénznemmel is rendelkezik, persze a gibraltári font árfolyamát szigorúan az anyadevizához rögzítették. De akad itt (még Tárik alapította) mór erőd, az egykori mecsetre épült gótikus templom, vagy éppen a ferences kolostorból kialakított kormányzói palota. A sziklákba vájt galériák hossza megközelíti a 40 kilométert. A lakosság megélhetését a kikötőben, a kőolaj-finomítóban, a brit katonai támaszponton, illetve az idegenforgalmi szolgáltatásokban létesített munkahelyek biztosítják. Nem lebecsülendő az övezet vonzereje: évente mintegy tízmillió turista keresi föl - népszerű nevén - a Majomsziklát. Sőt, a zónát nemzetközi konferencia-központtá léptették elő. A hajóforgalom kiszolgálásából befolyó summa és a vámmentesség is fontos bevételi forrás. A mini ország gazdasági infrastruktúrája magasan fejlett. A vállalkozási tevékenység fejlesztéséhez fölbuzogtak itt a szükséges támogató szolgáltatások. Jelentős bevételek származnak abból is, hogy a kedvező adófeltételek miatt minden hatodik brit gépkocsira is itt kötnek biztosítást. Az offshore ügyletek nem kevésbé fontosak a part menti pénzügyi „műhelyekben". Ezek hozzák a legtöbbet a mini birodalom konyhájára. Külföldi bankok itt bejegyzett leányvállalatai, jogi és üzleti tanácsadó cégek tucatjai hozzák (viszik) a pénzt. Ne feledjük: amilyen kicsi a városka, olyan óriási forgalmat bonyolíthatnak le a pénzmosodái! Csupán egyetlen nem jelentéktelen példa: Gibraltár a messzi Oroszország legfontosabb külső beruházói között található. Hogy ebből mennyi a tisztára mosott, majd hazautalt summa, azt vizslassa az, aki akar (és mer) kutakodni a pénzek után. 

Szépséget a pénzmosoda csúcsára!  

Tarka világ ez, nagyon vegyes képekkel. Kevert lakosságában az egykori Genovából vagy Máltáról érkezetteket éppúgy föllelni, mint spanyolokat, portugálokat és persze briteket. De akadnak itt görögök, arabok, zsidók, sőt még indiaiak is. Különleges nyelvük a dél-spanyolosan hangzó, angol szavakkal kevert dialektus, a llanito, a sima vagy leegyszerűsített - netán teketória nélkül cseverésző. Persze a diplomaták tereferéjét olykor inkább „tárgyszerűnek és nyitottnak" nevezhették, elvégre nem nélkülözték a közvetlen vitákat. 2006-ban Nagy-Britannia, Spanyolország és Gibraltár képviselői Córdobában tartott tárgyalásokon rendezték a mindennapi életet érintő, korábban megoldatlan vitás kérdéseket. 2016-ban a Brexitről szóló szigetországi népszavazás után spanyol részről ismét felvetették, hogy igényt tartanak Gibraltárra. A Szikla „államformája" változatlanul alkotmányos monarchia, államfője a brit uralkodó. A kül- és hadügyeket leszámítva önálló, autonóm. A királynőt a kormányzó képviseli, akinek feladata abban merül ki, hogy a választásokon győztes párt vezetőjét kinevezi főminiszternek, és kitüntetéseket nyújt át nagyobb ünnepségeken. A mini országnak persze saját parlamentje is van - mindösszesen 15 képviselővel. Sőt, Gibraltár az egyetlen brit külbirtok, ahol rendre megrendezik az európai parlamenti választásokat. De minthogy túl kevesen élnek itt ahhoz, hogy voksuk akár egyetlen EP-képviselőre elég legyen, a gibraltáriak egy délnyugat-angliai választókerület jelöltjeire szavaznak. Vagy szavaztak. Így jutottunk el a mába. A spanyolok maguknak követelik (vissza) a Sziklát. London persze meg akarja tartani. A gibraltáriak többsége brit akar maradni. De egyben az Európai Unió polgára is! Miközben a britek (na jó, az angolok) többsége hátat fordítana Brüsszelnek. Akkor most mi lesz? A gibraltáriak még egy volt szépségkirálynőt is bevetettek céljaik érdekében. A város élére hirtelenjében egy korábbi Miss Worldöt, a még mindig csak 30-esztendős Kaiane Lopezt nevezték ki. Az egykor sikeres táncosnő férjezett, egy egyéves gyermek anyja, sőt - egyéb előnyei mellett - kiválóan beszél angolul és spanyolul is. Igaz, a délceg delnőnek valójában vajmi kevés befolyása lesz a viták nyelvezetére, ámde szemrevaló „kiállása" miatt többen odafigyelhetnek rá, mint korosodó férfielődeire. Ám tény, hogy a gibraltáriak 96 százaléka maradna az unióban, egyben maradna II. Erzsébet alattvalója is. A ködös Albion képviselői meglehetősen homályosan fogalmazták meg előzetes programpontjaikat a Brüsszellel folytatandó alkudozáshoz. Theresa Mayt ugyan figyelmeztették, végül diplomatái mégsem illesztették be a tárgyalási dossziékba a Szikla sorsát. Az unió körmönfont jogászai megtették ezt helyettük. Angol hozzáértők szerint „lóvá tették" a bürokrata szamarakat. És miközben a bent maradó 27 tagországot figyelmeztették, hogy a távozó britekkel kétoldalú sasszézásnak helye nincs, a Gibraltárral kapcsolatos dialógusban nem születhet döntés Madrid nélkül. Ez gyakorlatilag vétójoggal ruházhatja föl Hispánia képviselőit. A brit kilépést követően a spanyol fél tetszése szerint korlátozásokat léptethet életbe. Ha kénye-kedve úgy tartja, akár le is zárhatja az unió külső határát, jobb esetben feltételekhez kötheti a tartózkodási, ingatlantulajdonosi vagy éppen munkavállalói jogokat a gibraltári polgárok számára. Ha csak az online fogadóirodákra gondolunk, az ő tevékenységüket is spanyolországi engedélyekhez köthetik. Márpedig a Szikla tövében bejegyzett jó 30 vállalkozás ellenőrzi a világméretű fogadási üzletek 60 százalékát. A tétet eurómilliárdokban mérik. 

Kardcsörtetés vagy aktatologatás?  

És mi lesz azzal a nagyjából 10 ezer spanyol munkavállalóval, akik napról napra ingáznak Gibraltárra, a mindennapi betevő érdekében? Ők az andalúziai Cádiz tartomány polgárai, márpedig egész Hispániában itt a legmagasabb a munkanélküliek részaránya. Alberto Sodi minden reggel átmotorozik a Szikla tövében a brit területre. A 28 éves spanyol fiatalember „ideát" talált munkát magának. Az Anglo-Hispano italkereskedés üzemvezetőjeként éppen a borosládák teherautóra pakolását irányítja a cég udvarán. Évek óta teszi ezt, és elégedett a munkájával. „Ennek a melóhelynek nincs semmi alternatívája. Fogalmunk sincs, hogy holnap mi vár ránk." Ráadásul hazafelé már ma is lassabban jut vissza. A fináncok - állítólag madridi központi sugallatra - szúrópróba-szerűen már itt is húzkodják a britek és a mit sem sejtő kisemberek bajszát. A spanyol külügyminiszter persze leszögezte: sem Londonnal, sem pedig Gibraltár lakóival nem szeretné megrontani a kapcsolatokat. Alfonso Dastis ugyanakkor nemegyszer támogatta, hogy Skócia kiváljon az Egyesült Királyságból, majd újra csatlakozzon az EU-hoz. Ezt a „munkamenetet" Brüsszelben nem fogadnák örömmel. Aki egyszer kikerül, az kopogtathatna újra, de csak a sor végén marad neki hely. A spanyol diplomata netán Gibraltárra vetette tekintetét?! Utóbb ő maga is visszakozott: félreértették a szavait. Ő aztán nem pártolná, ha bármelyik tagországnak egy része kiválna. Hiszen menten akadtak, akik kételkedtek a miniszter Skóciáról szóló érveinek hosszú távú hasznosságában. Ellenfelei szerint ugyanis kétélű fegyverrel hadonászott, elvégre mit szólnak majd mindehhez a katalánok? Most persze Gibraltár ismét az érdekek kereszttüzébe került. Harciasabb brit honfiak egyenesen a 35 évvel ezelőtti Falkland-háború megismétlődésével fenyegetőznek. A 77 napig tartó véres ütközetek csaknem ezer (255 brit és 655 argentin) áldozatot követeltek. Michael Howard, a Konzervatív Párt korábbi vezetője és kormányfőjelöltje kevéssé andalító módon azt követelte, hogy a jelenlegi miniszterelnök is „tanúsítson hasonló elszántságot" Gibraltár ügyében. Akadnak persze apró-cseprő különbségek. Igaz, most is hölgy áll a londoni kormány élén (akkor Margaret Thatcher keménykedett), Argentína is spanyol ajkú állam, ám Spanyolország korántsem mellesleg nemcsak az Európai Unió, hanem egyben a NATO egyik kulcsországa is. Az Európán belüli etikettet márpedig a II. világháború óta békülékenyre simítgatták. Nem véletlen, hogy a sokat tapasztalt munkáspárti külügyminiszter, Jack Straw „őszintén bizarrnak" ítélte még a katonai akció fölvetését is. Kései utódja, Boris Johnson, a brit diplomácia jelenlegi vezetője is nyugtatgatta a kedélyeket: „Gibraltár szuverenitása nem változik." Ami biztos: a Majmok Sziklájának alig hét négyzetkilométeres területe harci tereppé dermed. Bízzunk benne, hogy ezt az ütközetet - szemben a Falkland- (Malvin-) szigetekkel - csak a diplomaták terepasztalán vívják majd meg. Gibraltár tehát továbbra is akut téma marad. A legalább kétéves vita pedig létkérdés a helyieknek, a környék lakóinak. A majmok maradnak. De maradnak-e a britek is?


Hozzászólások