Szeretettel szemlélő

Elliott Erwitt: Retrospektív


Pár hete New Yorkban voltam egy akkor nyíló kiállítás miatt, amelyen én is dolgoztam. A képeivel már hónapok óta tele volt a fejem, és párhuzamosan sok más munka kapcsán is láttam számos festményt, szobrot, rajzot. Ehhez hozzájött az ott zsinórban megnézett múzeumi anyag, plusz még egy óriási galériás vásár, a Frieze, szóval nem éreztem kínzó vizuális hiányt. Egyik nap mégis beugrottam egy kisebb, nagyon jó galériába, és rájöttem, hogy az állandó túlkínálatban mennyire lecsendesítő, helyrerakó tud lenni, ha régi fekete-fehér fotókat nézünk. Egyrészt mintha maga a tempó hatna üdítően, a nosztalgiával nézett, lassabb napok, harsogó, zavaró, villódzó üzenetektől mentes utcaképek, kevesebb autó, több tér. Másrészt talán a fotók azon karaktere, ahogy egyetlen pillanatot mutatnak, ebben az egyben sűrítik, tömörítik a történetet, és egyetlen ránézésből megértjük, mit mesél. Ezt az energizáló élményt el is felejtettem volna, ha nem megyek el Elliott Erwitt frissen nyílt kiállítására a Capa Központba egy sűrű, kánikulaian meleg nap végén.  Erwitt fotóival az a helyzet, hogy aki azt képzeli, nem ismeri a munkásságát, inkább csak nem tudta, hogy a képek, amelyeket már látott, szeretett, az ő munkái. 1928-ban született, és csodálatos, hogy még él. Sőt, egy pár éve készült beszélgetésben pont arról mesélt, mennyit utazik, rengeteg felkérése van, reklámkampányokat is vállal pár nagy márkának, amelyeket korábban megszeretett, és van néhány futó könyvprojektje. Szeret dolgozni, alkalmazásban és szabad akaratból egyaránt. És kell is neki mondta az interjúban , mert ezzel tartja el négy volt feleségét és számos gyerekét, unokáját. Leginkább állatos fotóiért rajong a világ, kutyákért, macskákért, amelyeket rokonoknak kijáró szeretettel és alapossággal dokumentál. Erwitt Párizsban született, apja és anyja orosz zsidó emigránsok. Gyerekkorát Olaszországban töltötte, és tizenéves volt, amikor a család úgy döntött, kivándorolnak Amerikába. Biztos vagyok benne, hogy ez a sok mozgás, ki- és beilleszkedések, a disszidens szülők mentalitásbeli öröksége adott egyfajta rugalmasságot, a gyors alkalmazkodás képességét, de a kívülálló figyelmét is. Mert amit benne istenítenek, joggal, amiért a fotózás Woody Allenjeként emlegetik, az az a látásmód, amellyel nem az néz, aki maradéktalanul és evidens módon része az életének. Mert akkor egyszerűen benne van, és nem akar ilyen játékosan kiugrálni. Akkor nem tűnik fel egy csoportkép szereplőjének fura lábtartása, egy ünnepi pillanathoz nem illő sanda oldalra nézés vagy egy utcai jelenet hirtelen létrejövő és azonmód el is tűnő abszurditása. Külön kedvencem a múzeumi sorozata, talán azért is, mert mindezt épp egy múzeumban néztem, a festmények előtt ácsorgók, malevicsi monokróm üresség előtt okoskodók testtartása. Erwitt kívül van, de kedvesen néz, szeretettel. Sose bántaná vagy nevetné ki alanyait, csak humorral és humánusan nézelődik. Ez a derű át is ragad ránk, és úgy jövünk el, hogy azt érezzük, milyen csodás, hogy van ez az élet, lehet figyelni, látni, szeretni benne.


Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Budapest Nyitva: szeptember 10-ig 



Hozzászólások