Igaza van-e a Bibliának?

Ahogy így leírva látom, a kérdés még sokkal nehezebbnek tűnik, mint kimondva. Először is talán azért, mert mindig is nehéz volt eldönteni, mi is az igazság voltaképpen. Már Pilátus is ezt kérdezte Jézustól, s ez alighanem már akkor és ott is messze több volt, mint a birodalmi csúcstisztviselő posztmodern ízű bizonytalansága. Mert sosem lehet pontosan tudni, mi is az igazság, hol lelünk valódiságra a sok lehetőség között. Ez pedig annál is nyugtalanítóbb, mert minden ellenkező látszat ellenére az igazságból mégiscsak leginkább egy létezik. 


Másodsorban a Biblia maga az, amely számtalan nehézséget tartalmaz, ha a címben jelzett, talán túlságosan is egyszerű kérdést akarjuk megválaszolni. Szövege eleve két nagy részből áll, ezeket számtalan vékonyabb-vastagabb szál kapcsolja össze. Ám mindkét résznek hosszú, bonyolult irodalmi előtörténete van, ahol az egyes fázisokat gyakorta évszázadok választják el egymástól. A világ pedig nemigen szokott évszázadokon át ugyanaz maradni, így a változó szöveghez folyton változó történeti körülmények tartoznak. Harmadrészt arról sem érdemes megfeledkezni, hogy a történettudomány nem egzakt gondolkodási mintázat - mondjuk, oly módon, mint a természettudományok. A középkorban még sokkal inkább művészetnek (ars) számított, és ez ma is bizonyos értelemben így van. Mert a legalaposabb történeti munka is a könyvtárak mélyén porosodik, ha olvashatatlanul, élvezhetetlenül írják meg. A baj azonban talán még ennél is mélyebben van. Ugyan hogyan gondolhatjuk, hogy egy önmagában sem egzakt tudomány ítéletet mond egy ősi szöveg igaz volta felett? És ez a helyzet akkor sem könnyebb, ha szigorúan ahhoz tartjuk magunkat, hogy a hit dolgait egy ilyen vizsgálat során egyetlen pillanatra sem érintjük.

Mégis, e tengernyi gond mellett is arra szeretnék kérni minden kedves olvasót, hogy ne hagyja abba e rövid írás olvasását. Mert hiába a sok gond, hiába a sok lehetséges zsákutca, mégis valami olyasmivel szeretnék megpróbálkozni egy cikksorozat keretében, amit ennek az írásnak a címe sugall. Megpróbálok történészként rátekinteni a Biblia emberi oldalára, a szó lehető legszélesebb értelmében. Abban minden keresztény felekezet egyet tud érteni, hogy a Biblia Isten szava. Ez a meggyőződés teszi szent szöveggé az Ó- és az Újszövetséget egyaránt az egyháztörténet kezdeteitől fogva. Ám Isten nem a tollbamondást választotta arra, hogy közvetítse szavát az emberiség felé. Én személy szerint ennek örülök, mert ebben az esetben az emberiség örökös kiskorúságra lett volna kárhoztatva. Nem, a kereszténység semmi ilyet nem állít, hanem sugalmazásról, azaz inspirációról beszél. Keresztény gondolati közegben is arról van tehát szó, hogy Isten inspirációjának engedve egy adott ember vagy emberek egy csoportja leír bizonyos dolgokat. Úgy, ahogyan tudja, segítségül hívva műveltségét, kora tudományos eredményeit, világlátását. Hogy is cselekedhetett volna másként? És ez az a pont, ahol bárkit érdekelni kezdhet a dolog. Hívőt és nem hívőt, tájékozottat és tájékozatlant, nyitottat és nem annyira nyitottat egyaránt.

A történettudomány nem képes és nem is akar ítéletet mondani a Biblia vallási igazságairól. Amit tesz, s amit tehet, az az, hogy a saját szabályrendszere alapján tekint a szövegre. E szabályrendszer legfontosabb eleme a kritikai attitűd, amely azonban jó esetben kart karba öltve jár a szöveg iránt érzett mélységes tisztelettel, szeretettel. S ha a szakma, a tisztelet és a szeretet együtt közelítenek a Bibliához, akkor kinyílik előttünk a tér. Hatalmas tér, tele tényekkel, feltételezésekkel, sejtésekkel, nem tudással, felismerésekkel és mindenekelőtt izgalommal. Akármerre nézünk, semmihez nem foghatóan érdekes világ tárul fel a szemünk előtt. Kezdhetjük az evangéliumokkal. Mit lát a történtekből a történész? Ki és miért ítélte halálra Jézust, s főként milyen jogi alapokon állva tette ezt? Hol hallgatta ki Pilátus Jézust? Merre vitte Jézus a keresztet? Hol és miként feszítették fel rá? Egyáltalán: tudhatunk valamit Jézus külsejéről? Vagy erről az ismeretről mindörökre le kell mondanunk? De a történet később sem veszít sem a talányosságából, sem az izgalmából. Milyen lehetett az első keresztény közösség Jeruzsálemben? Hogyan viszonyultak a többi zsidóhoz, mi kötötte őket össze, s mi volt az, ami éket vert közéjük? Hogy kerülnek a képbe a megtérítendő pogányok? Hogyan és merre utazhatott Pál apostol? Hajóforgalom rendszeres utazási lehetőségekkel a Földközi-tengeren? És ha ennyi kérdés nem volna elég, akkor ne hallgassunk a mindegyik mögött rejlő alapvető kérdésről: miként jött létre az a szöveg, amelyet ma Újszövetségként olvashat bárki, aki hajlandó felütni a Könyvek Könyvét? Ki döntött a kánonról, s mikor? S miért éppen úgy, ahogy? Miért lett kanonikus Márk evangéliuma, miközben a Tamás-evangélium sosem vált azzá? S akkor az egyiptomi sivatagból előkerült gnosztikus iratokról még nem is beszéltünk.

Ráadásul ez a sok kérdés egy viszonylag rövid, mindössze 27 egységből álló szövegcsoport, az Újszövetség kapcsán merült fel. De hamar kiderül, hogy az Újszövetség végső soron nem érthető az Ószövetség ismerete nélkül. És itt aztán már valósággal záporoznak felénk a kérdések, a kutatható témák és a megfejtésre váró titkok. Hol lehetett az édenkert, amit perzsa eredetű szóval paradicsomnak nevezünk magyarul? Egyáltalán: helyes, ha édenkertnek hívjuk, vagy jobb volna egy kertről beszélni az édenben, azaz a pusztában? De akárhogy is, valahol lennie kellett, hiszen négy folyó is eredt belőle - bárcsak minden kétséget kizáróan azonosítani lehetne ezt a négy folyót! Bábel tornya első pillantásra egyszerűbb esetnek látszik, hiszen a Bábel név a görögös Babilon héber formája. De itt is kiderül, mennyire veszélyes, amikor egy ősi szövegről azt gondoljuk, hogy a legapróbb részletekig lemenően értjük. Babilonban volt ez a torony? Torony volt-e egyáltalán, vagy inkább csak valaminek a szimbóluma? S ha szimbólum volt, akkor mit jelképezett? És mi a helyzet az időnként szétnyíló tengerekkel? Mózes és az izraeliták száraz lábbal keltek át, de hol is? A Vörös-tengeren - vághatná rá bárki, de tévedne! Mert a héber szöveg sehol sem említ olyan tengert, amelyet a Vörös-tengerrel lehetne azonosítani! És mi a helyzet Góliáttal, aki a bibliai szöveg tanúbizonysága szerint három méter és negyven centiméter magas volt? Látott már valaki ilyen magas embert? S ha nem, akkor a Biblia miért gondolja, hogy ez a filiszteus bajnok ilyen nagyra nőtt? És egyáltalán: kik lehettek a filiszteusok? Valódi népnek vagy afféle mesebeli hősök sosem volt csapatának kell-e tartanunk valamennyiüket? Az egyiptomi ábrázolásokon olyan egyenes kardjuk van, amelyeknek párhuzama a Kárpát-medencéből került elő. Ez azért elgondolkodtató. És a frigyláda? Csak Harrison Ford tudja, merre lehet, vagy más is? Esetleg még Hollywood csodarégész kalandora sem tudja igazán, sőt talán senkinek sincs sejtelme sem arról, merre lehet? Vagy azt is megkérdezhetjük, miféle furcsa fenevadakat lát Dániel próféta elragadtatásában?

A háttérben meghúzódó kérdést itt sem kerülhetjük el. Ugyanúgy hangzik, mint az Újszövetség esetében: hogyan jött létre az a hatalmas szövegállomány, amelyet Ószövetség néven ismerünk? A kérdés tehát ugyanaz, de a méretek teljesen más dimenziót jelenítenek meg. Itt ugyanis nem 27, hanem 39, eltérő hosszúságú iratról van szó. De a terjedelem, amely független az iratok számától, még ennél is többet mond a Biblia két része közti különbségről. A négy evangélium összesen 79 fejezetből áll, miközben Ézsaiás könyve egymaga 66 fejezetet számlál. De Jeremiás könyve is 52 fejezetre rúg, nem is szólva a Zsoltárok könyvéről, amely egy egységként szerepel a kánonban, ám köztudomásúan 150 költeményt, fejezetet tartalmaz. A terjedelmi különbségek önmagukban is jelzik, hogy bizonyos kérdések, amelyek már az újszövetségi iratokkal kapcsolatban is felvetődnek, jóval nagyobb méretű problémahalmazt generálnak, ha az Ószövetséget vizsgáljuk.

Az első és leginkább szembetűnő e kérdések közül a szerzőség problematikája. Hogyan lehetséges az, hogy Ézsaiás könyve említést tesz egy asszír királyról, aki Kr. e. 701-ben blokád alá vette egy időre Jeruzsálemet, majd ugyanez a könyv a 44. fejezetben szabadítóként ünnepli Nagy Kürosz perzsa királyt, aki Kr. e. 530-ban halt meg? Mi lehet itt a megoldás? Több szerző? Esetleg sok szerző? Évszázadokon átívelő keletkezési folyamat? Egyre újabb és újabb névtelen szerzők illesztették saját művüket ahhoz a korpuszhoz, amely akkor már létezett, s amelyet Ézsaiás próféta neve alatt hagyományoztak tovább? Egyfajta továbbírás történt? De az új szerzők miért nem rukkoltak elő büszkén a saját nevükkel? Mi vonzotta őket annyira Ézsaiás személyében, hogy az ő neve alatt hozták nyilvánosságra a saját munkájukat is? Esetleg a már régóta meghalt prófétától remélték, hogy hallatlan tekintélyéből az ő írásaiknak is jut valamennyi?

Legalább ilyen zavaróak a Biblián belül található kétségtelen ellentmondások. Aki csak távolról is hallott valamit a Bibliáról, az tudhatja, hogy Góliátot, a félelmetes filiszteus bajnokot Dávid győzte le. Festmények tucatjai, sőt még modern képregények is születtek a fiatal pásztorfiúról, aki parittyájával legyőzi Góliátot. A hústorony ott fekszik kiterítve, Dávid elveszi tőle a kardját, s azzal fejezi le. Már éppen megnyugodnánk, hogy nem a technikai felszereltség dönt egyedül, hogy a látszat olykor tényleg csal, hogy a parittya valóban veszélyes fegyver volt az ókori keleten, amikor aztán tovább lapozunk, s elhagyjuk Sámuel első könyvének 17. fejezetét. Olvassuk Dávid kalandregénybe illő történetét, ármány, szerelem, gyilkosság, lázadás, hárem, intrikák, s azután elérkezünk a 2Sám 21,18-hoz, amely megdöbbentő egykedvűséggel arról tudósít bennünket, hogy Góliátot egy betlehemi származású harcos, bizonyos Elhánán győzte le és ölte meg. Hát ez meg hogy lehet? Legkésőbb Arisztotelész óta nemcsak tudjuk, hanem a zsigereinkben érezzük, hogy vagy Dávid vagy Elhánán, de választani kell. Az nem lehet, hogy mind a ketten. A kérdés azonban nem is annyira az ószövetségi híradást érinti, mint sokkal inkább a modern nyugati ember gondolkodását. Jó néhány éve egy damaszkuszi teázóban panaszolta az öreg arab mesemondó, hogy nem szeret nekünk, nyugatiaknak mesélni. Méghozzá azért nem, mert olyan ostoba kérdéseket teszünk fel a mese végeztével, hogy „és ez tényleg így történt?". Talán csak arról van szó, hogy engednünk kell, hogy beszippantson a szöveg? Mert ha nem hisszük el, hogy Moszkvában egy kandúr és egy gyanús, cvikkeres alak kíséretében megjelenik maga az ördög, akkor bele se kezdjünk Bulgakov halhatatlan regényébe? Vagy talán csak azt nem árt emlékezetünkben tartani, hogy minden jó irodalom fikció? Ha nem így lenne, akkor, mondjuk, Dózsa György fia volna Góg és Magóg, az ő fiuk pedig Ady Endre. Ha a modern irodalomnak elnézzük az ilyesmit, akkor a Biblia történeteit is érdemes volna hasonló rugalmassággal kezelnünk.

Kérdés kérdés után, s a legtöbb válasz csak újabb kérdéseket szül. Szerencsére. Hiszen ha elfogynának a kérdések, az talán a tudomány és a gondolkodás halálát jelentené. Főként pedig annak a cikksorozatnak a halálát (még a megszületése előtt), amelyben arra teszünk kísérletet, hogy a történettudomány felől közelítve próbáljuk meg megérteni az emberiség egyik legismertebb szövegkorpuszát, a Bibliát. Mondhatjuk, hogy a mi megközelítésünk támadhatatlan lesz, és megdönthetetlen eredményeket hoz majd? Aligha. Amit ígérni szeretnék, az csak a töprengés örök kalandja, amely néha zsákutcákba visz, de soha, tényleg soha nem unalmas.


A sorozat következő része a januári IPM-ben olvasható Hogyan végződött Márk evangéliuma? címmel.


Hozzászólások