Mámor és tudomány

Miért rombolják egyes tudósok drogokkal az agyukat? Pont, hogy annak képességeit javítsák. Le akarják győzni annak sebességbeli korlátait. Az agy, élénkítőkkel felgyorsítva, jóval több mindent lát át egyszerre, mint azok nélkül. Gyorsaságból és kreativitásból soha nem elég. A már kiépült asszociációs láncokat nehéz eltépni, a kor előrehaladtával az emberek egyre többször gondolják ugyanarról ugyanazt. E téren hozhatnak drámai változást a hallucinogén szerek, melyek néha a mindentudás élményét is megadják. Merő illúzió ez? S születhet-e belőle, a misztikus tapasztalaton túl, valódi tudományos felismerés?

A kiemelkedő tudósok agya vélhetően jóval gyorsabb és kreatívabb, mint a legtöbb emberé. Ráadásul a motivációért felelős idegpályáik is gőzerővel működhetnek, hisz e tudósokat rendíthetetlenül hajtja a felfedezés vágya, és akkor is kitartanak, ha évekig nem találnak semmi különöset. E belső motivációjuk irigylésre méltóan állandónak tűnik. Csakhogy számos tényező összeesküszik ellene.

A tudósok, még az élvonalbeliek is, teljesítmény- és publikációkényszerben élnek. A versenyben maradásért nem ritka, hogy napi 14-16 órát kell dolgozniuk. És akkor még mindig nem jutottak hozzá a témájukhoz tartozó szakcikktömeg elolvasásához. Erre marad az alvásidő. Nem csoda hát, amit a Nature 2014-es, 60 ország tudósainál végzett felmérése kiderített, hogy legalább 20 százalékuk a kávé mellett még erősebb serkentőszereket is fogyaszt.

A túlzott külső elvárások elapaszthatják az eredendő motivációt, ráadásul az élénkítők belülről is megzavarhatják az agyi motivációs rendszerek működését. A végén szer nélkül az ember olyan lassú, közönyös és ötlettelen lesz, mint azelőtt soha. De ennél rosszabb is bekövetkezhet, a kiégéstől kezdve a dühkitöréseken át a mély depresszióig. Minél erőteljesebb egy anyag serkentő hatása, annál nagyobb ürességet hagy maga után. Megéri ez? Nemigen. Hisz hol látunk kemény drogok használata mellett is hosszú, termékeny alkotói életet élő tudósokat?

A szórakozott szuperzseni

Legalább egy zavarba ejtő kivétel azonban akad, ráadásul híres és magyar származású: Erdős Pál, a 20. század egyik legnagyobb matematikusa. Élete utolsó 20 évében az erős kávé és koffeintabletták mellett napi 10-20 milligrammot fogyasztott egy amfetaminszármazékból, a benzedrinből, amelyet receptre írtak fel neki. Ezzel együtt 83 évet élt meg, és ő volt a legtermékenyebb matematikus: még időskorában is napi 18-20 órát dolgozott. Volt idő, amikor naponta megírt egy cikket. Tudománya iránti rendkívüli szenvedélyét, egyben a drog hatását is mutatja, hogy olykor a legváratlanabb pillanatokban állított be barátaihoz, majd az ajtóban állva végeláthatatlanul értekezett velük matematikai problémákról. Úgy tűnik, hiperaktivitása mégsem volt fárasztó, inkább inspiráló: különféle, akár pénzdíjas feladványokkal serkentette gondolkodásra a kollégákat, és egy jó sejtést még a tételeknél is magasabbra értékelt.

Míg sok, a maga korában nagy hatású tudós, mester, tanító emléke szétfoszlik az idő múlásával, Erdőssel nem ez történt. Bevallott vágya, hogy ne felejtsék el, eddig teljesül: a kortárs matematikus nagyságok előszeretettel emlegetik, és ma is dicsőségnek számít, ha valaki minél alacsonyabb Erdős-számmal rendelkezik. Ez a fura adat ugyanis azt fejezi ki, milyen közel áll az adott matematikus Erdőshöz a publikálás terén. 1-est az kap, akinek volt közös cikke Erdőssel; 2-est az, akinek volt közös cikke olyannal, akinek Erdős-száma 1-es, stb.

E kétségtelen Erdős-kultusz vajon mennyiben köszönhető annak a felbolydulásnak, amelyet a tudós a benzedrinnel és más élénkítőkkel okozott saját agyműködésében? Hogy úgy hajszolta és használta ki agysejtjeit, mint a hajdani rabszolgákat az uraik? S mire lett volna elég, ha arra hagyatkozik, amit a természet adott neki? Ha őt kérdezzük, könnyen lehet, hogy azt feleli: szinte semmire.

Legalábbis, ha hihetünk a Paul Hoffman által a Prímember című könyvben leírt epizódnak. Ebben Erdős mellett a másik főszereplő Ronald Graham matematikus. Ez az örökmozgó, a matematikában és zsonglőrködésben egyaránt kiemelkedő sportember igen furcsa kettőst alkotott Erdőssel. Graham évtizedekig Erdős menedzselésének szentelte az idejét. Erdős a matematika világán kívüli dolgokkal szemben az idegenség és kíváncsiság különös egyvelegét mutatta; több kontinensre kiterjedő levelezésétől honoráriumainak átváltásán át igen kevés ruhájának tisztán tartásáig mindent Graham intézett, miután Erdős édesanyja már nem volt a tudós mellett. A lakással nem rendelkező Erdősnek ő építtetett külön szobát saját házukhoz. Nem sikerült azonban befolyásolnia Erdős drogfogyasztását.

A Prímember beszámolója szerint „1979-ben Graham fogadott vele 500 dollárban, hogy egy hónapig sem fogja tudni szüneteltetni az amfetaminszármazékok szedését. Erdős elfogadta a kihívást, és 30 napig nem nyúlt a szerhez. Miután Graham kifizette a pénzt, amit mellesleg üzleti költségként számolt el, Erdős ezt mondta: »Bizonyítást nyert, hogy nem vagyok függő. De egyáltalán nem tudtam dolgozni. Felkeltem reggel, és egy üres lapra bambultam. Nem voltak ötleteim, csak olyanok, mint egy átlagos embernek. Visszavetetted a matematikát egy hónappal!« A fogadás után Erdős visszatért régi szokásához".

Ez úgy hangzik, mintha agyserkentők nélkül Erdős átlagos matematikai tehetséggel rendelkezett volna. Épp ellenkezőleg: született matekzseni volt, aki már 4 éves korában felfedezte a negatív számokat; később is megszállottan, éjjel-nappal a matematika nagy Könyvét faggatta. Ebben ugyanis szerinte már benne áll az összes bizonyítás a lehető legszebb formában, az embereknek csak fel kell fedezniük őket. A Könyvet azonban a legmagasabb entitás birtokolja: a „Legfelsőbb Fasiszta", aki azért alkotta az embereket, hogy az ő nyomorúságukban lelje örömét. Nem csoda hát, ha Erdős úgy gondolta: különleges eszközök kellenek ahhoz, hogy elméje bele-belepillanthasson a Könyv lapjaiba. Lehet, hogy az amfetaminhoz való hozzászokás miatt anélkül már nem tudott alkotni, de végül is a szerrel az eleve meglévő képességeit, szellemi és tanítói aktivitását fokozta fel a végletekig. Nem vált lényegileg mássá, mint aki volt.

Erdős igencsak tartott elméje hanyatlásától, amit saját költésű sírfelirata is kifejez: „Végre nem butulok tovább". De akkor miért nem félt jobban az amfetamintól, amelyről ismert, hogy hosszú távon csökkenti a szürkeállomány mennyiségét és rontja a gondolkodás minőségét? Egyrészt, az ő idejében ez még nem volt ennyire köztudott. Másrészt, kollégái szerint, élete végéig megőrizte szellemi élénkségét. Az ő agyát mintha nem építette volna le az amfetamin. Talán azért, amit Freund Tamás akadémikus agykutató felelt, mikor arról kérdezték, hogy-hogy egyes tudósokon nem látszik a kábítószerezés agypusztító hatása. A válasz: nekik bizonyára van miből leépülniük.

Igaz, Freund Tamás ezt a marihuánáról mondta, és éppen egy olyan előadás végén, amely a fű agyhullámokat megzavaró hatásait mutatta be. Azóta több kutatás is bizonyította: a marihuána drámaian beavatkozik az agyi idegsejtek közti kommunikációba, ezen keresztül rontja a kognitív teljesítményt. Ezt köznapian úgy fejezik ki, hogy az illető „elszívta az agyát". Csakhogy e hatás, legalábbis felnőtteknél, nem tűnik véglegesnek. A szerrel való leállás után néhány héttel az agyi elváltozások nagyrészt helyreállnak. Messze nem igaz ez a serdülőkori fűszívásra: ez maradandó nyomot hagy az alakuló idegrendszeren, csökkenti az IQ-t, és további függőségekre is hajlamosít. Katona István agykutató (MTA KOKI) ezért minden, tizenéveseknek tartott ismeretterjesztő előadásán elmondja: ha már mindenképp ki akarják próbálni a füvet, várjanak ezzel a 21. születésnapjukig.

A boldog drogos


Épp ebben a korban járt a világ egyik legkiválóbb agya is, amikor sejtjei először találkoztak a kívülről bevitt tetrahidrokannabinollal (THC), vagyis a marihuána fő hatóanyagával. Az amerikai Carl Sagan szerencsére nemcsak csillagászként, asztrofizikusként és kozmológusként volt kiemelkedő, hanem íróként és önmegfigyelőként is. Sagan megpróbálta rávenni magát, hogy papíron rögzítse az amúgy jellegzetesen illékony marihuánás élményeket.

A Mr. X álnéven a Marihuána újragondolva (Marijuana reconsidered) című, 1971-es kötetben közölt írásából úgy tűnik, Carl Sagan 20 éves kora körül eleve egyfajta személyiségváltozáson ment át. Míg korábban a tudománynak élt, most kezdett örömet találni a társasági eseményekben. Ezekhez az ő köreiben hozzátartozott a fű élvezete is. Sagan az első néhány alkalommal semmit nem érzett: talán keveset szippantott, talán az akkori spanglik még kevesebb THC-t tartalmaztak, mint ma. Csak az ötödik szíváskor tudott annyira ellazulni, hogy megtapasztalja a fűnél oly tipikus látási illúziókat.

„Emlékszem egy korai vizuális tapasztalatomra a kannabisszal. Egy gyertyalángot néztem, és a láng szívében felfedeztem, ahogy ott áll a maga elbűvölő közönyével az a fekete kalapos és köpenyes spanyol úriember a Sandeman sherrys üvegről. Amúgy befüvezve tüzeket nézni, különösen egy, a környezetét leképező prizmakaleidoszkópon át, rendkívül megindító és szép élmény."

Sagan azt állítja, semmiféle látomás nem fosztotta meg realitásérzékétől. Míg tudatának egyik fele művészként alkotta meg a káprázatok sorát, a másik fele tárgyilagos megfigyelő maradt. Egyszerre vált alkotóvá és befogadóvá. E tudatmegtöbbszöröződés lehet a kulcsa annak is, hogy Sagan teljesen új módon kezdte érzékelni a zenét. „Először voltam képes meghallani egy háromszólamú harmónia különálló szólamait és a kontrapunkt gazdagságát. Azóta tudom, hogy a hivatásos zenészek igen könnyen hallják belül egyszerre e szólamokat, de számomra ez újdonság volt. A fű hatása alatt elsajátított képességeim valamennyire később is megmaradtak. Fokozódott az ételek élvezete is; olyan ízekre és aromákra lettem figyelmes, amelyeket, túl elfoglaltak lévén, általában nem észlelünk.

A drogos tudósok egyfajta kísérletet folytatnak az elméjükkel, és ez nemcsak az érzékelés, hanem a múlt kapuit is megnyithatja. „A fű hatása alatt be tudok hatolni a múltba, fel tudom idézni az eltűnt időket: gyermekkori barátokat, rokonokat, játékszereket, utcákat, illatokat, hangokat és ízeket. Rekonstruálni tudom a tényleges eseményeket, amelyeket akkoriban nem értettem igazán." De minden drogkísérletnél ott a kockázat, hogy olyan ajtók is kitárulnak, amelyeken át az elme mind veszélyesebb tartományaiba lépünk be. „A kannabisz ráébreszt mindarra, amit egy életen át megtanítottak figyelmen kívül hagyni, elfelejteni és kiiktatni gondolataink közül. Annak érzékelése, hogy milyen is valójában a világ, őrjítő lehet; a kannabisz révén némileg megéreztem, milyen is lehet őrültnek lenni, s hogy miként is használjuk az őrült szót mindannak elkerülésére, ami túl fájdalmas a számunkra."

Kannabisz hatása alatt általában, érdekes módon, Sagan nem érzett különösebb késztetést szakmai kérdések boncolgatására; ilyenkor minden más területet sokkal érdekesebbnek talált. „Emlékszem, egyszer beszívva zuhanyoztam a feleségemmel, és az az ötletem támadt, hogy a rasszizmus eredetét és érvénytelenségét a Gauss-féle eloszlási görbék segítségével magyarázzam meg. Először görbéket rajzoltam szappannal a zuhanyzó falára, majd kimentem, hogy leírjam az ötletemet. Egyik gondolat követte a másikat, és úgy egyórányi rendkívül feszített munka után azon vettem észre magam, hogy írtam tizenegy rövid esszét társadalmi, politikai, filozófiai és humán biológiai témákról. A közönség és a szakértők véleménye alapján úgy tűnt, ezek érvényes felismerések. Így beépítettem őket egyetemi és nyilvános előadásaimba, valamint a könyveimbe is."

Tudattágítás, új képességek felszabadítása, tudományos felfedezések: ilyesfajta hatásokról inkább az LSD híres. De vajon joggal?

Becsaptak a lecsóval?

Írjuk csak be a Google-ba: Francis Crick LSD, az eredmény 195 000 vagy még több találat lesz. Köztük számos cikk azt állítja: Francis Crick LSD-t fogyasztott akkoriban, amikor kutatótársával felfedezték a DNS kettős spirálszerkezetét.

Ez a hiedelem annyira elárasztotta az internetet, hogy a globális pszichedelikus közösség egyik hittételévé vált. Továbbküldött e-mailekben, fórumokon ismételgették annak alátámasztásaként, hogy az LSD felfokozza a kreatív gondolkodást, ezáltal a tudományos áttöréseket is elősegítheti.

Ki lenne hatásosabb reklámarca az LSD-nek, mint az egyik legkiemelkedőbb tudós? Hogy eldöntsük, a legendának van-e igazságmagja, nézzük a sztori eredetét. Crick 2004-ben bekövetkezett haláláig sehol nem volt szó arról, hogy LSD-t használt volna a DNS szerkezetének felfedezésekor. De a Daily Mail már a halála utáni tizedik napon megjelentetett egy cikket, a következő címmel: Crick LSD hatása alatt fedezte fel az élet titkát.

Az Alun Rees újságíró által szerzett cikk nem több, mint vágyteljesítő gondolkodás és üres spekuláció. Rees azt állítja: egy barátjának a barátja mesélte neki, hogy találkozott Crickkel a Cambridge-i Egyetemen az 1960-as évek végén. Crick úgymond arról számolt be, hogy néhány Cambridge-i tudós kis adagban fogyasztott LSD-t gondolkodásának előítéletek alóli „felszabadítására". Hadd szárnyaljon géniuszuk szabadon, új tudományos ötletekre vadászva. A mendemonda szerint Crick azt is beismerte, hogy LSD hatása alatt állt, mikor elméje szemével megpillantotta a DNS kettős spirál alakját.

Tipikus újságírói trükk: állítsuk, hogy egy híres ember elmondott nekünk vagy egyik barátunknak egy titkot, de azt nem fedhettük volna fel, amíg a híresség élt, hisz akár meg is büntethették volna érte. Szinte biztos, hogy cikkünk publikálásra kerül: mivel ugyanis halottról van szó, akár igaz az állítás, akár nem, a lapot senki nem vonja majd felelősségre.

A Daily Mail először nyomtatásban megjelent híre hamar terjedt az interneten, mindenfajta kritikai megjegyzés nélkül, különösen azok közt, akik saját „tudományos" célú LSD-használatukat akarták igazolni. A legenda később azzal is bővült, hogy Crick a halálos ágyán vallott a nagy felfedezés idején történt LSD-használatáról. A halálos ágy igen gyakori motívum a kortárs folklórban.

A történetet elismert tudományos írók is beleszőtték könyveikbe, így vált még hihetőbbé ez a „barát barátja" mese. Ettől kezdve már vírusként terjedt tovább. Nálunk még egyes komolyabb lapok is az LSD „heurisztikus" felhasználásának fő példájaként emlegették Cricket.

Olyannyira, hogy felmerülhet a kérdés: tényleg semmi köze nem volt Cricknek a tudatmódosító szerekhez? Ami ezt illeti: volt. Először is, az 1960-as évek végén Crick a marihuána legalizálása mellé állt. Másodszor, ahogy egy interjú tanúsítja, jól ismerte az LSD hatásait. Akkor miért ne játszhatott volna szerepet ez az anyag Crick heurékaélményében?

Kizárni valójában nem lehet, de nagyon nem valószínű, hogy Crick az 1953-ban történt felfedezésig LSD-zett volna. Nagy-Britanniába 1952-ben hozták be az LSD-t, és még hosszú évekig csak titkos ügynökségek és néhány pszichoterapeuta férhetett hozzá.

Minden valószínűség szerint Crick 1967-ben próbálta ki a szert. A hatása láthatóan elbűvölte: hogy hirtelen nem érti, mire is jók a hétköznapi tárgyak; hogy teljesen másképp érzékeli az idő múlását. Számos LSD-utazása lehetett, de arról nem tudunk, hogy a kutatás kedvéért folyamodott volna az anyaghoz.

Voltak azonban professzorok, akik valóban használtak alacsony dózisú LSD-t a kreativitás elősegítésére; és akadt köztük Nobel-díjas is. Mint például a „szörfös kémikus" Kary Banks Mullis, aki a polimeráz-láncreakció (PCR) tökéletesítéséért, ezáltal az orvosbiológiai kutatások forradalmasításáért kapta meg a legmagasabb elismerést. Az általa felfedezett eljárással egy szimpla DNS-mintából több millió azonos másolatot lehet előállítani. Ennek jelentősége akkora, hogy a New York Times a biológiát PCR előtti és PCR utáni korszakokra osztotta fel.

Kary Mullis akkor kezdett kísérletezni az LSD-vel, amikor az még legális volt: az 1960-as években. Mikor betiltották, saját maga állított elő hasonló hallucinogéneket. Nyilatkozata szerint ezek révén vált képessé arra, hogy vizuálisan gondolkodjon, s elképzelje: hogyan lehetne DNS-láncokat elkülöníteni és másolni. A tudós a pszichedelikus szerekkel való találkozását fontosabbnak tartja a sikeréhez vezető úton, mint bármely általa elvégzett kurzust. „Felfedeztem volna-e a PCR-t, ha soha nem használtam volna LSD-t?" - kérdezte Mullis egy BBC-dokumentumfilmben, majd saját magának így felelt: „Nem tudom, de nem hiszem. Nem tartom valószínűnek. Azt hiszem néhány szempontból meglehetősen buta maradtam volna, ha nem kísérletezem pszichedelikus drogokkal."

A szakmájukban fokozott tárgyilagosságra kényszerített tudósok jóval megengedőbbek, amikor saját kábítószeres elmekísérleteiket kommentálják. Erdős nem vált függővé? Dehogynem, hisz a számára legfontosabbat, a matematikát szer nélkül már nem tudta művelni. Sagan számára a drog csupa jót hozott? Lehet, de önmagára, vagyis egyetlen esetre még nem alapozhatna egy legalizálás melletti kiáltványt. Mégis megteszi. Ahogy Kary Mullis vallomása is abba a feltevésbe taszít minket, hogy talán komoly mulasztást követünk el, ha nem LSD-zünk. E tudósok mélyen hallgatnak arról, milyen más kreativitásfokozó módszerek léteznek, és hogy ezek talán még hatékonyabbak, de mindenképpen biztonságosabbak, mint az ő drogjaik.


Hozzászólások