Zenék, gépek, németek – Káposztarock

A második világháború után született, mélyen sebzett és mélyen idealista német generációnak magának kellett megteremtenie a saját identitását - szemben a romokban heverő nemzeti kultúrával. 


Furcsa hely volt az 1960-as évek végén Düsseldorf. A Ruhr-vidéki gazdag iparváros a háború után magához térő német gazdaság, a német fellendülés szimbóluma. Ám a Wirtschaftswunder, a német gazdasági csoda a 60-as évek végén hirtelen kifulladt. Ez arra kényszerítette a háború után felnövekvő generációkat, hogy szembenézzenek gyökereikkel, szüleik múltjával.

Az ifjúság féltette a demokráciát és némileg paradox módon azt a jólétet is, amely egyébként lehetővé tette, hogy baloldali legyen egyáltalán. A német diákmozgalmak párhuzamosan futottak az Európán végigsöprő 1968-as nagy lázadásokkal, de teljesen másról szóltak. A hippi mozgalom Németországba is eljutott, és népszerű is volt, de a mélyben nem tudott igazán gyökeret verni. A hippik ki akartak vonulni a társadalomból. Németországban nem volt honnan kivonulni. Ha létezik nemzettudat, akkor a német meglehetősen sérült volt ezekben az időkben.

Frank Zappa félig-meddig viccesen mondta a 70-es években hippi közönségének, hogy az iskoláikat nácik vezetik. Németországban azonban ez szinte szó szerint igaz volt. A náci párt korábbi tagjai és szimpatizánsai aktív résztvevői voltak a társadalmi és kulturális életnek. A fiatal generációban, amely nem tehetett szülei bűneiről, a korszellemnek megfelelően baloldali ideológiák kezdtek el terjedni. Elkezdődött a náci múlttal való ismételt szembenézés is. Ennek a zene volt az egyik közvetítő eleme a fiatalok számára. A hagyományos német kultúra a múlttal volt terhes, ezért a „bűntelen" generációnak új zenei utakat kellett keresnie, hogy megtalálja identitását a Német Szövetségi Köztársaságban.  

KRÉMSAJTKLUB

De térjünk vissza Düsseldorfhoz, a háború utáni gazdasági csoda egyik nagy nyerteséhez. A német gazdaság hagyományos húzóágazatai, a nehézipar, a pénzügyi szektor, az autóipar mellett a 60-as évek végétől kezdve megerősödött az elektronikai szektor. A 70-es éveket megelőzően a német popzenét a sláger (Schlager) uralta. A műfajt mi magyarok is meglehetősen jól ismerjük, bár egy igazi német Schlager nagyságrendekkel nyálasabb, mint a magyar valaha is volt vagy lesz. Igazi profik voltak ebben is.

A gazdag Düsseldorfban, a német elektronikai ipar egyik fellegvárában a világpremierrel szinte egy időben megjelentek az első szintetizátorok. A fiataloknak volt is pénzük megvásárolni azokat. „Az első szintetizátorok szinte kiabáltak, hogy új zenei utakat igényelnek. Nem kellett zenei képzettség ahhoz, hogy használd őket. A virtuozitást felváltotta a műszaki szakemberek tudásszomja. Hirtelen mindenki számára lehetővé vált, hogy zenét készítsen" - nyilatkozta Wolfgang Flür, a Kraftwerk egykori ütőhangszerese.

A város zenei nyitottságát két tényező határozta meg. Az egyik a Joseph Beuys fluxusművész neve által fémjelzett művészeti akadémia, a Kunstacademie, a másik az óváros, az Altstadt szórakozónegyede. Az 1986-ban elhunyt Beuys, akinek szobrai megtalálhatók ma is a városban, friss, nyitott szellemben vezette az akadémiát. Ő alapította a Creamcheese Clubot (Krémsajtklub), ahol performance-okat, happeningeket tartottak. Itt volt az első Kraftwerk-koncert is. Düsseldorf közel van a holland határhoz - és távol a volt NDK-határtól -, nagy nemzetközi repülőtere is van, így modellek, színészek, zenészek, mindenféle művészek kavalkádja jellemezte a várost a 70-es években. Mindenki ment az akadémiától nem messze lévő Altstadtba bulizni. Az óváros meg büszkén viselte a „világ leghosszabb bárpultja" megtisztelő címet.  

ZENEI SZÖVET

A német zene tehát új utakat keresett, mást, mint a Schlager, és mást, mint az Amerikából érkezett rock and roll szolgai másolása. Az irány tálcán kínálkozott: a jövő az elektronikáé! Az avantgárd klasszikus zene az 50-es évektől kezdve egyre inkább az elektronika felé fordult. Az Egyesült Államokban a 60-as években Terry Riley, Philip Glass és Steve Reich kitalálta a minimalista zenét. Magnószalagra felvett rövid frázisok, néhány hangos zongorafutam ismétlődött apró variációkkal a végtelenségig. Furcsa zenei szövetekkel kísérleteztek. Ahogy az atomok rezegnek, ahogy az elektronok száguldoznak körbe-körbe az atommag körül. Az atomkor zenéje már ez.

Ez a fajta megközelítés ötvöződött a németeknél a hippi, poszthippi pszichedeliával. Karlheinz Stockhausen, a háború utáni német zene egyik legnagyobb alakja 1968-ban alapította meg a Can nevű zenekart (lásd kertesünket). Stockhausent ma komolyzenei szerzőként tartják számon. A szcénára amúgy is jellemző volt - ellentétben például az angolszász zenekarokkal -, hogy művelőinek klasszikus zenei képzettsége volt.

A krautrockból kinövő Kraftwerket alapító Ralf Hütter és Florian Schneider például egy művészeti akadémia növendékei voltak, előbbi orgonán, utóbbi pedig fafúvósokon játszott, a később csatlakozott Karl Bartos pedig képzett zongorista volt. Apropó: krautrock. A kifejezést, amely szó szerinti fordításban káposztarockot jelent, a Melody Maker című brit zenei szaklap egyik kritikusa aggatta az irányzatra. A szokásos angol kultúrfölény érzékeltetésén túl egyszerűen csak annyit jelent, hogy német rockzene.  

GYÖKEREK NÉLKÜL

A krautrock gyönyörűen olvasztotta magába a zenét és a szinte költői egyszerűséget. Szöges ellentétben állt az angolszász hippi zenekarok társadalomból való gondtalan kivonulásával. Az új német zene a társadalomból, a környezetből építkezik, azt mutatja meg a maga módján, azt formálja át a művészeten keresztül. Két katasztrofális, elvesztett világháború után gyakorlatilag nem létezett német ifjúsági kultúra. A második világháború után született, mélyen sebzett és mélyen idealista német generációnak így magának kellett megteremtenie a saját identitását - szemben a romokban heverő német nemzeti kultúrával. Abból kellett építkezniük, ami a jelenükben volt, a körülöttük lévő világból, a körülöttük lévő tárgyakból.

A Faust nevű zenekar például légkalapácsok hangját erősítette ki a színpadról. A Neu! - a punkot jóval megelőzve - megtalálta a tökéletes rockritmust, és majdnem minden számában használta is azt. Csak azt. Ezt a ritmusképletet „motoriknak" nevezték akkoriban, bár Klaus Dinger, a Neu! dobosa inkább az „apacs beat" kifejezést kedvelte. Később a Kraftwerk és a korszak másik legendás zenekara, a Can számaiban is feltűnt ez a minta. Gyakran hozzák összefüggésbe a német vasúthálózattal vagy az autópályák monotonitásával. Gyors, pontos, soha véget nem érő utazás. (Dinger később azt nyilatkozta, hogy focizás közben kezdett el formálódni benne ez a ritmus.) Az angolszász punk tíz évvel később fedezte fel magának a krautrock által megtalált dekonstrukciót.  

ADJ NEKEM 22 PERCET

A mainstream popzenébe a krautrock a Kraftwerkkel tört be. Át is alakította azt szinte teljesen. A Kraftwerk 1974-es negyedik lemeze, az Autobahn mára szinte zenei közhely lett. Nem azért, mert elkopott volna, hanem azért, mert zenei hangzásai, témái, a zenéhez való közelítése a mai popzene szinte minden ágára hatott. Radikálisan új zene volt ez, hihetetlenül felhasználóbarát, fülbemászó módon prezentálva. „Az Autobahn azt mondja a hallgatónak: adj nekem 22 percet, és én meg megmutatom neked a zene jövőjét" ? fogalmazott egy kritikus. Az Autobahn volt az első poplemez, ahol egy zenekar teljes ritmusszekcióját szintetizátorok adták. Dobgépek, szintetizátorbasszusok. A zenei kifejezések szinte a tőmondatokig leegyszerűsödtek. Egyszerű akkordok, egyszerű basszusmenetek, egyszerű, de intenzív ritmus - és mindez gépeken keresztül.

Ebből táplálkozott a hiphop, majd később az elektronikus tánczene is. Előbbire példa a hiphop úttörő, Afrika Bambaataa együttes Planet Rock című 1981-ben megjelent száma, amely sokat merít a Krafwerk-hangmintákból. A detroiti iskola, amelyből a techno kinőtt, szintén a Kraftwerk számait kezdte el átdolgozni. A káposztarock megtermékenyítette a világ popzenéjét.  






Hozzászólások